TEMETÉSI SZERTARTÁS
Ami most veszteség,
nyereség az máskor.
jövőbe vetett reményeinknek
ezektől az eseményektől kell hát függniök,
hisz’ a testek mulandók
és az
idő lassú malma
a használat során felőrli őket.
Ez történt a tiéddel is.
Aztán a mából az a tegnap lesz,
melyből elindult a
végtelen meghódítása.
Mit tudtunk mi,
mikor tegnap zokogtunk?
Mily vasmarokkal fogott bennünket
tudatlanságunk, hogy önteltségünkben
úgy éreztük, mindannyian halandók vagyunk.
S valaha élt életünk elfecséreltük,
és önző önmagunkra vesztegettük el.
Szűk látókörű ember az,
ki azt tartja,
hogy a születéstől az elmúlásig
mindörökké célpontjává kell lennie
minden szenvedésnek
és nyomorúságnak.
Ám akár egy színjátékban,
a függöny lehullott,
s megláttuk:
mögötte üres a színpad.
Ó, mily ostobák voltunk:
úgy éreztük, mindnyájunknak küszködni kell,
s hogy csak egyszer élünk,
és egy kurta élettel
minden bevégeztetett.
Ó nem, e színdarabot sokkalta nagyobbra
rendezték annál,
mintsem beszűkült elménk
befogadni képes lenne,
és mi nem is sejtettük a tervet.
Azt mondtuk: csak a halandó
porhüvely számít,
s a szellem csupán olcsó holmi,
melynek néhány krajcárért
helyet válthatunk
valami furcsa
mennyországban,
hogy ott herdálja képességeit,
és ha kevés volt a krajcár,
valami sötét mélybe jutunk,
hogy ott tékozoljuk el
fájdalmasan
az életet.
Mily mélységbe
taszították elménk,
hogy immár azt hisszük:
e porhüvely szeretni, bízni, élni tud,
s álmaink csak festett körmökről
és maszkokról szólnak.
Mily feneketlen mélységbe
zuhant szeretetünk,
hogy tömeg pótolhatja?
Aggodalmakat tápláltunk,
melyek megkeserítették éveinket.
És mi,
más sóvárgásoktól
vakok és bénák lettünk,
és életeink száma immár
csak egyetlenegy.
Micsoda pazarlás!
Azt hinni, hogy szerelmünk,
munkánk,
tehetségünk,
tudásunk és
sóhajunk
mind odavesznek
egy utolsó lehelettel
egy szempillantás alatt,
csak mert egy név nincs többé!
Ma bölcsebbek vagyunk,
láncaink gyengültek,
s a zsarnoki kultusz
sem az már, mint régen.
Nézünk,
és látjuk, hogy élünk.
Nem egyszer,
de újra és újra, születéstől
a sírig, és azután
újra a születéstől ismét csak a sírig;
tehát az életben
gyakorta kell megválnunk
javainktól.
Századról századra,
korszakról korszakra
igyekszünk
az ösvény mentén, mely
mind feljebb vezet a végtelen
időbe.
Mászunk, járunk, repülünk,
s most és mindörökké
miénk
minden életünk öröksége,
ám újra és újra felemésztjük azt.
Mindez nem is olyan
szomorú és sivár.
Ne sajnáld
ezt az életet.
Az élet pusztán kaland,
ahol mi útravaló nélkül
lépdelünk
az örökkévalóság felé,
és egy sóhajjal
átérjük ezt a kalandot,
melyben
testből testbe lépegetve
járjuk utunkat.
Bánatunk itt
önző,
mert elvesztettük
a mosolyt,
az érintést,
ügyességet és boldogságot,
melyet
(elhunyt neve)-től
kaptunk,
aki adott nekünk
életerejéből,
és segített
túljutnunk az élet
hullámhegyein
és hullámvölgyein.
Igaz, elveszítettük őt
és erejét, és már
nem áll mellettünk
vállvetve,
s már nem adhat tanácsokat.
De csak egy kis időre
vesztettük el őt.
(Elhunyt neve)-től
nem gyászos jajszóval
búcsúzunk, hanem egy
tündér lágy sóhajával,
hogy sima legyen utunk,
amikor majd mi következünk.
(Elhunyt neve) egy szebb jövőbe
érkezik,
ahol mosolyát,
érintését,
ügyességét
arra használja majd,
hogy új életet kezdjen.
Igaz, lehet, hogy nem fogjuk ismerni
(elhunyt neve)-t,
csak keze nyomát,
mégis,
hogyha nem küldenénk előre
felderítőket az időben,
nem maradna fenn
fajunk.
Így hát ebből
a genetikus vonalból
ezennel a világ
egy új szegletébe
vagy tán egy új világba
küldünk téged, (elhunyt neve),
ahol, tudjuk már, lesz majd számunkra
– s így számodra is –
egy mosoly,
egy érintés
és boldogság,
ami nem létezik
a Földön.
Így jön el egy új nap,
egy új év és egy új kor.
És ezzel
félárbocra eresztjük
a zászlót,
és csendben
továbbmegyünk.
De tudjuk, hogy
most már megtaláljuk
az Utat.
Fény hasít
a sötétbe. A holnapba
belép az éj,
a mennybe többé
ne menj.
Lelkünk
az élet játékából kér.
A bölcsességet
meghódítottuk,
a haláltól már
nem félünk,
hiszen tudjuk,
egy lélegzetnél
többet jelent életünk.
Diadal!
Menj, (elhunyt neve),
és fogadd el
a kínálkozó
életet,
és élj
jó reménységben, hogy
mi is megtesszük
kötelességünk.
Menj, (elhunyt neve),
most ura lehetsz
annak, aminek lenned kell.
Veszteségünk
nyereség lesz majd
bölcsességben és ügyességben
eljövendő időknek, és mások mosolyának.
És így elküldjük
az örök idő sodrába
örökségünket,
reményünket,
barátunkat.
Isten veled, (elhunyt neve).
Tiéid köszönik,
hogy éltél,
életed által
a Föld jobbá lett,
férfiak, nők és gyermekek
élnek ma,
mert te éltél.
Köszönjük, hogy eljöttél hozzánk.
Nem vitatjuk
jogodat a távozáshoz.
Nem vagy adósa senkinek,
életed ezen fejezete
véget ért.
Most menj, kedves (elhunyt neve),
és élj még egyszer
egy boldogabb időben és helyen.
Köszönjük, (elhunyt neve).
És most, ti itt jelenlévők,
mind tekintsetek felfelé,
és mondjatok neki
búcsút.
(Gyülekezet: Isten veled.)
Isten veled, kedves.
Isten veled.
Tudod, hiányozni fogsz.
Most hagyjuk
a testet eltávozni,
hamuvá
és porrá válni
e világi, tiszta tűzben,
és hagyjuk,
hogy megszűnjék létezni.
És ezzel bevégeztetett.
Jöjjetek, barátaim,
(elhunyt neve) jól van,
távozott körünkből.
Menjünk dolgunkra hát.
Tennivalója van most
épp elég.
De illőn
üdvözölni fogják.
Az Emberre!
L. Ron Hubbard